Annyiszor kezdtem el naplóféleségeket írni régen, de mind mind abbahagytam egy idő után, ez a blog viszont túlélt mindent eddig – minden kapcsolatot, kalandot, szingliséget, depressziót,  boldogságot! És még mindig van…

Persze semmi sem tart örökké, és egyszer mindent abba kell hagyni, talán erre a blogra is ez vár majd egyszer.

A Szex és Nyunyók a legnépszerűbb széria volt a blog történetében, a legolvasottabb bejegyzésem voltak ezek, és összességében a legtöbb kommentet ezekhez kaptam.

Úgy terveztem, hogy a 20. résszel befejezem ezt a sorozatot, de azóta nagyon sok minden változott – így a véleményem is.

Most egy kicsit reklámozni fogok, de nekem ezt lehet. :) Van egy Pannon nevű mobilszolgáltató, aminek évekig volt egy BEE nevű részlege, ami kifejezetten a fiatalokat célozta meg ajánlataival. A BEE megszűnt, de lett helyette egy sokkal sokkal modernebb djuice, ami annyira bejött, hogy hamarosan teljesen külön mobilszolgáltatóként fog üzemelni, és elszakad a Pannontól.

Egy mobilszolgáltató 26 év alattiaknak… bátor vállalkozás, de én őszintén szurkolok nekik, mert szerintem ebben van lehetőség.

Hm.. kicsit elkalandoztam, mert arról akartam írni, hogy ezzel a történettel párhuzamot vonva Szex és Nyunyók, mint queeraskyle termék született meg anno, viszont felnőtt lett belőle, és úgy döntött, hogy most már a saját lábára áll.

Hamarosan Szex és Nyunyók blog születik, ahol elolvashatók a régi bejegyzések, és jönnek majd az újak… egy pici változással.

Bár a Szex és Nyunyók Kyle fejéből pattant ki, azért lássuk be, hogy már Kyle sem annyira mai gyerek… Sok sok új (Jó!) blogger jelent meg az elmúlt évben és hónapokban, így felhívást intézek felétek:

Aki úgy érzi, hogy szívesen lenne társszerkesztője a Szex és Nyunyók blognak, annak e-mail üzenetét szeretettel várom a kyle kukac queeraskyle pont hu-ra.

Ha fogalmad sincs, mi ez az egész, csak írd a keresőbe, hogy Szex és Nyunyók és olvasd el az intro-t, vagy akár az összes bejegyzést.

Ha ihletet kaptál a témában, akkor írj egy cikket, és küldd el nekem. Lehet ez bármi, ami a párkereséssel, párkapcsolati nehézségekkel, vagy bármi olyan témával kapcsolatos, ami a Szex és Nyunyók berkein belül megállja a helyét.

Itt a lehetőség!

Mindemellett nagyon szépen köszönöm, hogy ennyire népszerűvé tettétek ezeket a bejegyzéseket az elmúlt több, mint 1 évben!

Hamarosan: Szex és Nyunyók – A meleg blog!

A probléma csak az, hogy alapvetően a személyiségünk nem változik, ezért ha olyan “hibát” követtünk el, ami alapvetően a részünk, az bizony nem fog megváltozni, és újra és újra ugyanabba a gödörbe fogunk esni… CSAKHOGY… Vannak olyan dolgok, amiket valóban meg lehet tanulni egy korábbi kapcsolatból, és igenis pontokba lehet szedni azt, hogy mi az, ami nem volt jó, és ha nem volt jó, akkor miért nem.

Ha valami nem volt jó, akkor hogyan lenne nekem ez jó a jövőben? Milyen társat kell találnom ahhoz, hogy azok a dolgok, amik nem voltak jók, jók legyenek?

Na jó… túl sok kérdést vetettem fel 1 percen belül, úgyhogy akkor kezdjük az elején.

Másfél évig voltam szingli kisebb nagyobb megszakításokkal, azután, hogy 4 év után hivatalosan is kiléptem a korábbi kapcsolatomból.

1 év szingli lét bőven elég volt arra, hogy tapasztaljak annyit, és legyen olyan élményekben részem, amitől 100%-osan biztos vagyok benne a mai napig is, hogy a szingli életforma hosszútávon nem nekem való.

Én kapcsolatban tudok 100-150%-on működni, amikor szerethetek, és viszont szeretnek. Ez adja  nekem az energiát mindenhez.

Ez persze egy másodpercig nem jelenti azt, hogy mindenáron kapcsolatban szeretnék élni, mert az a legnagyobb butaság. Sosem lennék úgy valakivel, hogy boldogtalan vagyok, vagy nem szeretem a másikat, és csak azért, hogy ne legyek egyedül, inkább elviselek magam mellett valakit, akiről tudom, hogy nem is hozzám való…

Nem, én nem vagyok ilyen ember. Bár szinglinek lenni számomra nem jó, de inkább vagyok az, mint egy értelmetlen párkapcsolat része.

A mostani kapcsolatom annyira volt váratlan és “tervezetlen”, hogy arra szavak sincsenek, mégis úgy érzem, hogy megtaláltam azt az embert, akivel jelenleg a kapcsolat 2.0 elnevezésű programban veszek részt – ez mókásan annyit tesz, hogy a 19 éves koromban alkotott véleményem egy kapcsolatról nagyon nagyon megváltozott az elmúlt 6 évben, és sokkal összetettebb, mégis határozottabb elképzelésem van arról, hogy mire is van igazán szükségem, és mire nincs.

19 évesen (meg még 23 évesen is) azt gondoltam, hogy egy kapcsolat attól kapcsolat, hogy nincs én, és nincs te, hanem MI vagyunk, és ez mennyire jó, és kiegészítjük egymást, és jin és jang, és wow!… Nem akarok nagyon kiábrándító lenni, de megmondom az őszintét, hogy ez egy bullshit! :) Na nem a ‘kiegészítitek egymást’ rész, hanem a csak ‘MI’ vagyunk!

Van, és létezik hosszú távú meleg kapcsolat, de általánosságban nem tartanak sokáig. Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért? Mik azok az okok, ami miatt idejekorán véget érnek?

1. unalom

2. vadászat/áldozat hiánya, új dolgok iránti vonzalom, mással való ismerkedés

3. a szerelem elmúlása (bár, azt gondolom, ami 1-2 hónapon belül elmúlik az olyan izészerelem… :)

4. rádöbbenés arra, hogy nem vagyunk kompatibilisek a másikkal

1. Aki beleun a kapcsolatába az sajnos vessen magára, de tényleg. Egy kapcsolat színessége 2 emberen múlik. Aki szeret a párjával lenni, az ugyanúgy szeret semmit tenni vele, mint éjjel-nappal közös programokat szervezni.

Elfogadott alternatíva: ha a másik egyáltalán nem tesz semmi a kapcsolat kisszínesítéséért, de Te igen, az valóban megér egy szakítást, mert az nem visz Téged előre…

2. A vadászat, flörtölés és mással való szexelés… ez egy olyan örök, visszatérő és SOHA meg nem oldható probléma, amivel egy idő után egész egyszerűen együtt kell élni. A titok abban van, hogy mennyire jó a kommunikáció köztetek a pároddal.

Én igenis hiszek abban (pedig azelőtt elképzelni sem tudtam volna!), hogy az ártatlan flörtöléstől a mással való szexelésig MINDEN beleférhet egy hosszú távú, komoly kapcsolatba. Ez is két emberen múlik. Persze ez önmagában egy nagyon kényes téma és külön postot is érne Szex és Nyunyókon belül…

Az tény és való, hogy 1-2-3 év együtt lét után, akármennyire is szereted a párodat és el tudod vele képzelni az életet, előbb-utóbb megfordul a másik, vagy a Te fejedben, hogy milyen lehet mással. És itt most egyáltalán nem érzelmi dolgokról beszélek, csak fizikálisról.

A mai fejemmel kifejezetten rossz gondolkodásnak tartom azt, ha valaki azért szakít a párjával, mert szeretne mással is lefeküdni, és ez a legtisztább módja annak, hogy ne “csalja meg”…. Nem értek egyet.

3. A szerelem, mint ahogy semmi a világon, nem örök. Nem fogsz évek, vagy akár hónapok múlva ugyanúgy lángolni a párod iránt, mint az elején, viszont ennél sokkal értékesebb, tartósabb dolgokat kaphatsz. Amikor a szeretet egy olyan mélységébe érkezel, ahol az együtt töltött idő már nem csak arról szól, hogy izzik a levegő körülöttetek, hanem, hogy azt érzed összetartoztok.

Ha valaki azt érzi, már nem szerelmes a másikba, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy vége kell legyen a kapcsolatnak. Sokan viszont rettegnek és félnek attól, hogy túlságosan közel kerülnek valakihez, és meg sem adják az esélyt arra, hogy valami egészen csodálatos dolog váljék egy fellángolásból… ez az a dolog, amit úgy hívunk: kapcsolat.

4. Ha nem vagyunk kompatibilisek a másikkal, annak már a legelején ki kell derülnie. Ha valaki erre hónapok után döbben rá, az pusztán illúziókba kergette magát, mert akik nem kompatibilisek, azok már az elején sem azok, és nem is lesznek igazán sose.

Az alapvető változás a gondolkodásomban az, hogy egy egészséges kapcsolatban van ‘ÉN’, van ‘TE’ és mindemellett természetesen van ‘MI’ is. És amikor ez a hármas érzés megfelelő harmóniában van, akkor megtaláltuk a kulcsot.

Alapvetően szentimentális és emocionális embernek tartom magam, és tudom, hogy nem vágyom arra, hogy valaki ugyanennyire, vagy még ennél is jobban ilyen legyen.

Mindemellett önző is vagyok sok esetben, és szeretem a saját utamat járni, szükségem van térre, és szabadság érzésre, de MIÉRT ne kaphatnám ezt meg egy kapcsolatban? Megkaphatom, ha a másik pontosan ugyanennyire igényli ezt, de emellett egy másodpercig nem kételkedem az irántam érzett szerelmében és szeretetében.

Összetartozni nem szavakban és tettekben kell elsősorban (bár ezek is fontosak), hanem a szívetekben. Amíg ott rendben van minden, addig nincs ok aggodalomra.

Megtalálni azt az embert, aki megfelel a fejedben elképzelt kapcsolat elvárásainak nagyon nehéz, de soha ne hagyj ki egy lehetőséget, amibe az elején nem is képzeled bele, hogy működhet, mert minden ember más, minden kapcsolat más, és mi is változunk és idomulok a kapcsolatainkban, de csak annyira, amennyire ez személyiségünkbe belefér.

Boldog vagyok, hogy egy olyan ember a párom, akiben mindezeket a dolgokat megtaláltam, és akármeddig is tart, tudom, hogy minden perce megérte.

Tényleg és őszintén nem kiábrándultságból írom ezt, inkább azért, mert kevésbé vagyok naiv, mint régen, de nem jelentenék már ki olyat, hogy “örökre”… Még akkor is, ha hiszek abban, hogy van olyan ember ezen a Földön, akivel meg lehet öregedni…

És sosem lehet azt tudni, hogy éppen nem azzal az illetővel vagyok-e éppen együtt… :)

Egy kapcsolat akkor jó, ha boldog vagy a másikkal és összetartoztok, de nem érzed azt, hogy ezernyi kompromisszumot kell kötnöd magaddal és a pároddal azért, hogy ez jól működjön. Ez nem vezet máshova, mint egy általános frusztráltságba, és egy idő után a kitörés iránti vágyba…

Én úgy érzem, hogy a jelenlegi értékrendemnek megfelelő tökéletes társam van. Nem azért, mert szerencsés vagyok, és nem azért, mert annyira nagyon kerestem, hanem azért, mert bevonzottam…. de ez már egy másik post… és egyben majd az utolsó is. A 20. résszel véget ér a Szex és Nyunyók, ill. ezzel együtt más változások is lesznek blogtéren. :)

De kedves rendszeres olvasók (mind a hárman :)))))) hehe), ne aggódjatok! Queer as Kyle van, volt és lesz! :)

Lehet, hogy sokak nagyon nagyon nem fognak egyetérteni Velem, de talán nem is baj, és kíváncsi vagyok, hogy ki mit gondol erről.

Angliában élek lassan negyed éve – ez az idő már pontosan elég ahhoz, hogy ne érezzem magam “újfiú”-nak itt, viszont még kevés ahhoz, hogy olyan komplex véleményem legyen, amilyen pl. annak van, aki évek óta itt tanul vagy dolgozik.

Meleg vagyok, ami azt jelenti, hogy egy kisebbséghez tartozom. Egy olyan kisebbséghez, ami az egész világot tekintve nincs a legjobb helyzetben, a 21. században vagyok, hamarosan átköltözünk majd más bolygókra, de a melegséget egyes helyeken még halállal büntetik.

Minden viszonyítás kérdése, és én nem mondom, hogy melegnek lenni Magyarországon egy lehetetlen dolog, viszont az, ahogyan én melegként élek itt Londonban össze sem hasonlítható az otthoni helyzettel.

Nagyon sokan mondták, és mondják is, hogy: “Jaj, a külföld az semmivel sem jobb, mint itthon! Ugyanolyan nehéz minden, csak lehet, hogy más dolgok…” – Ezt sajnos most ebben a mondatban meg kell, hogy cáfoljam. A szomszéd fűje mindig zöldebb… és tényleg!

Amiatt vagyok “frusztrált”, hogy itt SEMMI, az az semmi miatt nem kell aggódnom melegként. Ha itt valaki megkérdezi, hogy meleg vagy-e, és igennel felelsz, az kb. akkora jelentőséggel bír, mint ha elmeséled, hogy este megnéztél valamit a moziban.

A melegség itt nem egy megoldandó probléma, nem egy négy fal közé és zárt ajtók mögé szorult szubkultúra, hanem egy valós, létező és igen tartalmas része a mindennapi életnek. Az utcán, a munkahelyen, a bárokban, a boltban…mindenhol.

Természetesen nem mondom azt, hogy mindenki 100% toleráns, mert olyan nincs, de amikor úgy alapvetően nem érzel semmilyen negatív érzést, amikor nem kell azon gondolkodnod, hogy “Ezt a pólót most nem veszem fel, mert melegnek néznek az utcán”, amikor nem kell lehalkítanod a zenét a füledben, hogy nehogy meghallják, hogy Madonna vagy Kylie szól a füledben, amikor a munkahelyeden nem kell aggódnod azért, hogy melegnek néznek, amikor nem kell alibiket kitalálnod, hogy miért nincs barátnőd (évek óta)…

Ez csak pár apróság a sok dolog közül, de talán a lényeg érződik… Itt egy másodpercig nem érezném magam kényelmetlenül, ha kézen fogva sétálnék a párommal az utcán, vagy megölelne…

És az egészben az a bizarr, hogy ez a fene nagy tolerancia nagyon nehéz ám… nehéz megszokni, nehéz kezelni, és nehéz annyira feloldódni, amikor rengeteg évet éltél úgy, hogy “két” arcúnak kellett lenned…

Nem reklámozom, hogy meleg vagyok, de annyit már megtanultam, hogy ez itt konkrétan senkit nem érdekel. Tehát, ha megkérdezik, igennel felelek, és már kezdek egészen hozzászokni, hogy semmilyen reakciót nem váltok ki az emberekből ennek hatására.

“Meleg vagy?”

“Igen.”
”Ok.”

Pont.

Természetesen (ahogy ezt már korábbi bejegyzésekben is írtam) – ez sem a kánaán, de akárhogy is nézem – a meleg életmód kiteljesedése számomra itt abszolút elképzelhető, míg kis országunkban nagyon nem…egyelőre.

Ezért minden kedves negatív hozzáállónak üzenem innen, hogy: Igen, én eljöttem, mert elsősorban a saját életemért vagyok felelős, és utána minden másért – nem érzek magamban ambíciót és erőt ahhoz, hogy országomban lévő meleg problémák ellen küzdjek, megoldásukban segítsek, viszont nem is az a kategória vagyok, aki panaszkodik panaszkodik, és nem tesz semmit a saját boldogságáért.

Megléptem valamit, ami napról napról előrébb visz valamihez, mindeközben olyan tapasztalatokat és élményeket szerzek, amilyenek soha ezelőtt.

100%-ban más gondolok most a külföldön élésről, mint akkor, amikor még csak tervezgettem ezt.

Én nem mondom, hogy ez a megoldás, hiszen mindenki nem jöhet el, de számomra ez mindenképpen életem egyik legnagyobb döntése, aminek kimenetele még teljesen homályos… 

Életünk négy alappillére: család, barátok, párkapcsolat, munka – 25-25%-os arányban kellene lenniük, hogy egyensúlyban érezzem magam… hát ettől még nagyon messze vagyok, de amíg otthon úgy éreztem, hogy évek múlásával sem lenne jobb a helyzet, addig itt azt érzem, hogy hónapok alatt közelebb és közelebb kerülök hozzá.

Ez van.

Régóta szeretnék már írni a “londoni” srácokról, de eddig még nem volt annyi időm, hogy rendesen összeszedjem a gondolataimat a témáról, ill. mindig volt fontosabb lejegyeznivaló. :)

Ahogy már egy korábbi bejegyzésemben említettem, elég intenzíven elkezdtem ismerkedni, aminek hihetetlen módon nem szex és nem kapcsolatkeresési céljai voltak/vannak, hanem inkább kapcsolatépítési, új emberek megismerése a cél…

Szerintem nem kell kihangsúlyoznom azt, hogy angol fiút megismerni kb. legalább akkora eséllyel lehet Londonban, mint Budapesten, így a tapasztalataim nem is kizárólag róluk fognak szólni.

Sokkal inkább arról, hogy hogyan lehet itt ismerkedni, mik a szabályok, irányelvek, mi a mentalitás… Hát elég kiábrándító a helyzet egy magamfajta régimódi, szentimentális fiúnak, aki úgy gondolja, hogy találkozik valakivel, beszélgetnek, aztán találkoznak újra, csinálnak valami közös programot, aztán újra találkoznak… és szép lassan kialakul valami, ami bár ott volt az első pillanatokban is (hiszen anélkül nem lenne újabb találkozó), de nem kell sietni sehova, és sokkal izgalmasabb megismerni előbb valakit kicsit, mielőtt letolnád neki a gatyádat…

Hááááát, Londonban nem ez a módi. Van jópár haverom már, akik régebb óta itt élnek (van, aki 10 éve), és az én “naiv” elképzeléseimen mindig jókat nevetnek. A helyzet szerintük a következő:

Találkozol valakivel – azért, hogy szexeljetek – utána jöhet a beszélgetés, de már az is a jobbik eset…. – szerintem ez hihetetlenül kiábrándító. Erre pedig az a reakció, hogy: 1-2 hónap és rájössz Te is, hogy itt randizni, ismerkedni, kapcsolatot keresni semmi értelme, mert London nem az a város, ahol az emberek erre vágynak. Londonba többnyire ideiglenesen 1-2 évre jönnek az emberek tanulni, dolgozni, és persze rengeteg kalandot keresni… de bármiféle felelősséggel járó dologról van szó, az olyan rémisztő, mint Michael Jackson Thriller c. klippje egy 3 évesnek…

Szerintem nevetséges és hihetetlenül gáz ez a hozzáállás, és nem vagyok hajlandó az elképzeléseimből és ilyen irányú elveimből alább adni.

Persze ez egyelőre nem jelent semmilyen különösebb problémát, hiszen egyáltalán nem áll módomban bárkit is keresni, de természetesen az ember mindig nyitott szemmel jár-kel a nagyvilágban, és sosem lehet tudni, hogy ki fordítja fel a világomat újra…

Mindenesetre, nagyon nehéz, ugyanakkor érthető ez a hozzáállás itt. Ez így leírva egészen nyersnek hangzik, de lassan itt élek 2 hónapja, és tényleg érzem, hogy itt egészen mások a szabályok, mint otthon. Persze mindig meg lehet találni a kivételeket, és talán pont ezért nehéz.

Vajon találok-e még egy olyan embert, aki nem csak lefeküdni szeretne velem, ha tényleg szeretne megismerni, és én is azt érzem majd, hogy szeretném őt megismerni?…. Nem tudom. Egyelőre nem nagyon foglalkozok ezzel a kérdéssel, de majd ennek is eljön az ideje.

London fantasztikus város, csodálatos lehetőségekkel, lenyűgöző atmoszférával… Másfél évvel ezelőtt úgy tomboltam volna itt, hogy azt elképzelni sem lehet… De azóta eltelt elég sok idő… és ciki, nem ciki… nekem már egészen más dolgok fontosak.

Persze fontosak a tapasztalatok, de annyival már rendelkezem, hogy tudjam mire vágyom igazán, és mi az, ami boldoggá tesz…. és nem az, hogy minden héten bulizok, meg mindennap randira megyek, ,és kétnaponta mással fekszem le…

22 évesen mindenem megvolt, amiről egy hasonló meleg fiú csak álmodozik – munka, tökéletes pasi, csodálatos barátok és szülők…

Jövőhéten 25 éves leszek, és leginkább álmaim vannak…. Úgy érzem, hogy előbb voltam igazán felnőtt, akinek kiteljesedett az élete, és most vagyok útkereső gyerek, akinek még nagyon sokat kell aludnia, hogy megtalálja azt, amit igazán keres…

Furcsa ez, ijesztő, de persze optimizmusom sohasem változik, és ennek az egész szituációnak is sokkal inkább a pozitív oldalait látom. Mert ez vagyok én…

Hiába a londoni mentalitás, én Kyle maradok, és nem fogok lefeküdni senkivel azért, hogy esélyt adjon arra, hogy bebizonyíthassam, hogy igazából egy szeretetgombóc vagyok, aki mellett igazán jó dolgokat lehet átélni, ha hagyják…

És a szokásos Szex és Nyunyók kérdés: Mit gondoltok Ti?

Nektek milyen elképzeléseitek vannak az ismerkedésről? Vannak-e elvek, szabályok, trükkök a tarsolyban?

Először is mindenkitől nagy bocsánat kérés, akinek még privátban nem válaszoltam a levelére… sajnos tornyosulnak, de nagyon kevés időm van hosszú leveleket írogatni, és muszáj priorizálnom… Ez lényegében abban merül ki, hogy a szüleimnek írok. :)) Na, de félre a kifogásokkal, itten vagyok mostan, és a jövőmet tekintve most már gyakrabban tudok jelentkezni.

 Jó kedvem van, és jól érzem magam, fantasztikus munkahelyet találtam, nagyon kedvesek és imádnivalóak a kollégáim (ezeket kifejtem majd bővebben), de azt mindenképpen le kell írnom, hogy másfél hónap telt el a kiutazásom óta és ezalatt a másfél hónap alatt legalább 5 évet öregedtem. (Ezt nem feltétlenül negatív értelemben kell érteni.)

Rengeteg segítséget és támogatást kaptam a barátaimtól, hogy ne bukjak el, mégis a saját erőmből, 250%-os lelkesedéssel tudtam eljutni oda, ahol most vagyok….ami nem más, mint az első lépcsőfok. – És hogy miért olyan nagy szó ez? Azért, mert minden tervem megváltozott az első héten, és nem a nulláról, hanem a mínusz kétszázadik szintről próbálok eljutni a plusz kétszázadikra.

És végre elindult az a lift felfelé, és egyre közelebb kerülök a nullához, és egyre gyorsabban haladok majd előre, mert most már minden feltétel adott lesz hozzá.

Nagyon nehéz olyan helyzetben erősnek maradni, ahol tudod, hogy nincs pénzed, tudod, hogy rengeteget kell dolgoznod, és mindent el kell viselned a munkahelyeden, és ha 13 órát talpon vagy, és pörögsz, mint a mérgezett egér, akkor sem nyavalyoghatsz, mert ettől lesz pénzed, és ettől tudsz majd feljebb lépni. Mindezt úgy, hogy barátoknál laksz, mert egyedül még nem menne a talpra állás, fogalmad sincs, hogy mikor jutsz ki a gödör aljáról, a lelkedben sincs rendben sok minden, és ezt tetőzve megkapod a hírt:

Nem töltheted a Karácsonyt a családoddal és a barátaiddal Budapesten, sőt, teljesen egyedül kell lenned Londonban (hiszen mindenki más hazamegy), és dolgoznod kell, ha azt szeretnéd, hogy az állásod megmaradjon, és minél előbb feljebb lépj…

És én mégis úgy megyek be reggel dolgozni, hogy mosolygok, mert bár a világ egyik legdrágább városában próbálok a semmiből valamit teremteni, igenis érzem, hogy sikerülni fog, és nem adom fel, és ez a kitartás MINDIG, minden helyzetben meghozza a várt eredményt.

Hihetetlenül rettegetek attól, hogy ezt a Karácsony dolgot hogyan fogom megélni. Nem sokára beborítják az egész várost a világító, színes, csilivili dekorációk, jönnek a 90%-os leértékelések, meg a karácsonyi dalok a rádióban, és én nem süthetek bejglit a családnak, és nem díszíthetek Karácsonyfát, és nem várhatom annyira anyukám karácsonyi vacsoráját, mert életemben először nem lesz erre lehetőségem…

Nem is igazán tudom szavakba önteni, hogy mennyire megvisel ez az egész, de már nagyjából megbarátkoztam a gondolattal. És persze tudom, hogy nem leszek egyedül, hiszen Charlotte-hoz is el tudok menni Sheffieldbe 1 napra, meg kaptam már invitálást Karácsonyi összejövetelre itt Londonban is, de akár ciki, akár nem, én nem vagyok vallásos, meg nem vagyok ilyen nagyon mindent megünneplős fajta, de a Karácsony az nekem 100% család és együtt készülődés, és együtt társasozás, meg beszélgetés, meg pihenés. 3 olyan nap az évben, amikor tényleg senki nem foglalkozik semmi mással, nem kattog a munkája miatt, nem foglalkozik a magánéleti problémáival, hanem csak egymásra figyelünk és ezt én nagyon szeretem.

Ráadásul azért is nagyon szuper volna ez a Karácsony, hiszen nem láttam már a szüleimet, és a barátaim nagyobb hányadát hónapok óta, tehát nagyon sokat jelentett volna ez a pár együtt töltött nap… – De itt leszek Londonban, és ezerrel dolgozom. (Legalább nem egyedül gubbasztok a lakásban)

Nem könnyű semmi sem, mégis felemelt fejjel nézek a jövő felé. Felelősségteljesen hozom meg a döntéseimet, és minden porcikám érzi, hogy most már jó dolgok fognak történni.

A munkámról írni fogok egy hosszú bejegyzést, amiben mindent részletesen taglalok majd, most viszont egy-két mondat és hír rólam, hogy mi minden történik/történt az elmúlt időszakban:

• vettem magamnak telefont nagyon olcsón. Luigi a neve. :)

• olyan szolgáltatónál vagyok most, hogy ha 20fontot töltök fel havonta a kártyámra, akkor korlátlan számú SMS-t küldhetek, és korlátlanul netezhetek a telefonommal :)

• továbbra is imádom az x-factort (a masterchef-nek ma volt a döntője, úgyhogy az most nem lesz már. :()

• egyre több itteni ismerősöm van, és egy-kettő nagyon ígéretes cimbora jelölt – kiemelnék egy lányt, akit az előző munkahelyemen ismertem meg, és kb. az első perctől kezdve imádtuk egymást. :) – az új munkahelyemen meg szinte kivétel nélkül mindenkibe “szerelmes vagyok”, pedig csak lányokkal dolgozom, én vagyok az egyetlen fiú. :)

• 3 hónap múlva képesített barista leszek. (és ha nagyon nagyon ügyes vagyok, akkor még kávémester is….ezekről majd a munkahelyi bejegyzésben írok hosszabban)

• iszonyat jókat főzök, de tényleg – magamat is meglepem. Múltkor is csináltam egy olyat, hogy húúú! :) Az a baj, hogy egyre ritkábban van rá időm, de majd most megint lesz több. :)

• bulicimborát, szexpartnert és ilyen jellegű dolgokat (nem viccelek!) 2 perc alatt lehet szerezni Londonban! – viszont ha valaki komolyabb dolgokra vágyik, és nem csak bohóckodásra, akkor nem hogy ugyanolyan, hanem sajnos rosszabb a helyzet, mint otthon. – ezt nem saját tapasztalatból mondom még, mert engem nagyon sok minden leköt, és rengeteg dolog van még hátra, amit szeretnék elintézni, így nem is keresgélek, meg ismerkedek ilyen célzattal, de rengeteg (I mean: Rengeteg!) emberrel beszélgetek, és szinte egy olyan történetet nem sikerült még hallanom, ami tetszett volna az én szemszögemből… (Erről majd szintén később írok részletesebben… egy Szex és Nyunyók különkiadás keretében. :))

• Az idő még mindig meglepően jó. Reggel és este hüvi van, és már sálat is felveszek, de napközben továbbra is hosszúujjú pólóban vagy vékony pulcsiban lehet mászkálni az utcán. Remélem, hogy nem is lesz sokkal hidegebb majd. :))

• imádom a cheesecake-et! És újra csokifüggő lettem… :S

• jövőhéttől megkezdem a múzeum-körutamat Londonban, és remélhetőleg a Stonehenge-et is hamarosan látni fogom. :))

• Kyle ajánlata: warm double tall latte with caramel syrup to take away. :P

Hamarosan újra jelentkezem! :)

cheers

Nem tényfeltáró riportot írok, pusztán a tapasztalataimat és az álláspontomat osztom meg veletek a témában, aztán lehet vitatkozni. :)

A következő vélemények keringenek a biszexualitásról:

„Binek lenni trendi, aki már nem vallja be, hogy az, az nem is tud érvényesülni.”

„Aki biszex, az csak áltatja magát. Igazából meleg, csak még nem fogadta el ezt a tényt.”

„A biszexek tulajdonképpen promiszkuis emberek, akik vélogatás nélkül lefekszenek mindenkivel.”

Lényegében ezeket a reakciókat kapom különböző verziókban, de az én álláspontom valahol ezek határán ácsorog.

Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy a biszexualitás beismerése egy önmagunknak való megnyugtatás, hiszen rengeteg meleg kezdi úgy „pályafutását”, hogy elkezd érdeklődni a fiúk iránt IS.

A saját példámat tudom leírni: 17 éves voltam, és akkoriban még barátnőztem. De elkezdett érdekelni ez az egész, és aztán egyre bátrabb és bátrabb lettem az érdeklődésben. Aztán eljött az első fiús élmény, és közben végig azzal nyugtatgattam magam, hogy nincs velem semmi baj, csak érdekel milyen lehet egy fiúval, de elképzelni sem tudom, hogy én beleszeressek valakibe, hiszen csak a lányok tudnak érzelmileg megérinteni, meg család, meg gyerekek… stb. – Ezzel nincs is semmi baj, hiszen kamasz korban keressük önmagunkat, de aki tényleg meleg, nehezen birkózik meg a feladattal, hiszen nem így szocializálódtunk, nem volt előttünk ilyen példa, sőt pont az ellenkezője, és az lett belénk nevelve, hogy a társadalmilag elfogadott családmodell az apuka, anyuka, gyerekek verzióban létezik, és pont.

Aztán eljön a pillanat, amikor az az ember jön velünk szembe, aki nem csak szexuálisan mozgat meg, hanem lelkileg is… és ez bizony felkavaró. Itt kezdődik a melegség felvállalása. Persze vannak olyan szerencsések, akik nagyon korán tudatukra ébrednek, de gondoljunk azokra, akik bőven 30 éves korig elnyomják valódi énjüket, családjuk lesz, meg feleségük…. az már sokkal húzósabb, és bevallom, én nagyon sajnálom azokat, akik ilyen későn merik felvállalni önmagukat.

Mindezektől függetlenül a biszexualitásban hiszek. Na nem abban a verzióban, hogy a lányok szájrapusziznak a buliban 3 jager után, ,és nem is abban, hogy egy egyébként hetero fiú pl. összejön egy közös vagy kölcsönös önkielégítésre pl. szobatársakkal a kollégiumban. Nem, ezeknek semmi köze a biszexualitáshoz. Emberek vagyunk, és alapvetően szeretjük próbálgatni a határainkat. A melegségre, sőt a biszexualitásra sem lehet rávenni senkit. Az vagy benne van valakiben, vagy nincs.

Van egy ismerősöm, aki valóban biszex. Ez abban nyilvánul meg, hogy volt már barátnője is, és barátja is, aztán újra barátnője… tehát ténylegesen változtak körülötte a nemek. Nem azért csajozott pl. a pasija után, mert kiábrándult volna a férfiakból, hanem mert megismerkedett egy lánnyal, akibe beleszeretett.

Abban tényleg van valami, hogy a biszexuálisok szexuális éhsége sokkal nagyobb, sőt emellett sokkal nyitottabbak is.

A szkeptikusságom ott kezdődik, hogy azt gondolom, aki élvezi a szexet a saját nemével, de utána mégiscsak ellenkező nemű párt választ, annak egy idő után egészen biztosan hiányozhat a „másikfajta” szex, ami kizárja a valódi monogámiát.

Tulajdonképpen, akkor biszexnek lenni egy örök harc lenne? És képtelen lemondani valamelyik nemről egy tartós, hosszú távú vagy akár életre szóló kapcsolatért? Vagy eljön az az idő, amikor már a szex egyáltalán nem fontos, csak a belső értékek? És ha ez csak idős korban jön el, és ott áll az illető teljesen magányosan?

Persze ebből a szempontból mi melegek is nehezebb helyzetben vagyunk, mert 1 millióból egy olyan ember van, aki képes egy igazi, hosszú távú, komoly, belső értékekre épülő monogám kapcsolatra, de sokkal gyakoribb a megalkuvás, ahol jobbra-balra kacsingathatnak mindketten, és inkább félnyitott kapcsolatban élnek, elviselik egymást és nem szakítanak, hogy nehogy egyedül maradjanak.

Ez elég lehangoló és kiábrándító is szerintem. Én úgy szeretnék megöregedni a párommal, hogy 50 évesen is ha reggel felkelek, és a szemébe nézek, akkor lássam benne, hogy mennyi minden van a hátunk mögött, mennyi mindenen keresztül mentünk, de az a szeretet, ami kettőnk között kialakult lerombolhatatlan, és boldog vagyok, hogy olyan ember fekszik mellettem, aki nemcsak a jelenem és a jövőm, hanem a múltam is.

Nem tudnék kompromisszumot kötni magammal, hogy csak azért legyen kapcsolatom, hogy ne legyek egyedül, bár nem vagyok még 50, ezért nem tudhatom, hogy mi lesz akkor, de olyan embernek tartom magam, aki tesz azért, hogy ne csak egy testet, vagy egy kajla, mosolygós fiút lássanak benne, hanem sokkal többet…. jövőt. Igaz, hogy ehhez kell a megfelelő ember is, aki meg is akarja látni bennem a jövőt, és én is a jövője szeretnék lenni, nem csak a jelene.

Azt gondolom erre egy igazi biszexuális nem lenne képes. De cáfoljatok meg.

(utóirat: ezt a bejegyzést kezdtem el még a blogszünet előtt, hiszen szex és nyunyók már nagyon régen nem volt :))

 A szerelem nem definiálható. Annyira különbözően éljük meg mindannyian, hogy még csak össze sem lehet gyűjteni a lehetőségeket.

 Van, aki könnyen szerelemre lobban, van, akinek hosszú időre van szüksége. Van olyan, aki újra és újra beleszeret valakiben, van, aki mindennap másba szeret bele, van olyan, aki azt érzi, még sohasem volt igazán szerelmes.

 Egyiket sem tudom elítélni, ugyanis ez mind-mind lehetséges. A szerelem amellett, hogy definiálhatatlan, még irányíthatatlan is, és semmilyen szabályrendszere nincs.

 A legkülönbözőbb élethelyzetekben és szituációkban is felbukkanhat, olyankor, amikor a legkevésbé számítasz rá. A szerelem teljesen kifordít önmagadból, áttörnek az elveid, és sok esetben rengeteg olyan dolgot csinálsz, amit soha nem tennél. Viszont az igazi szerelemben nincs is szükség észre. Ott nem kell gondolkodni, nem kell taktikázni, nem lehet visszafogni és elnyomni, és nem is kell. A szerelmes meg kell élni. Ki kell élvezni a kiterjedt boldogságérzést, amikor viszonozva van, és meg kell élni a fájdalmat és csalódást, amikor nincs viszonozva, vagy vége szakad.

 Eddig életemben eddig összesen egyszer voltam igazán, őszintén, mélyen szerelmes. Meg is fordult a fejemben, hogy vajon lehetek-e újra még másba?

 Vajon mindenkinek megvan a párja az életben? És mi van, ha én túl korán találtam meg, és mostmár be kell érnem kisebb-nagyobb kapcsolatokkal, kalandokkal, de úgy, ahogy akkor már nem fogok érezni senki iránt? – Na jó, ez természetesen igaz, hiszen ugyanúgy nem érezhetek, de akkora harmóniát, összetartozást, boldogságot, szenvedélyt fogok-e érezni még valaki egyidőben valaki iránt?

 Erre az általános az, hogy: "Jaj, persze, hogy fogsz. Még száz jön, és száz megy, és mindegyik fantasztikus lesz akkor…" – Na ez az, amit én nem gondolok így.

 Természetfeletti érzésről beszélek, amit nehéz megérteni,  mert nem gondolom, hogy sokaknak volt ebben része, de ha volt, akkor nincs mit megkérdőjelezni. Nagyon sokáig próbáltam bebizonyítani, hogy igenis a tökéletes boldogság egy állapot, és nem köthető személyhez. Lehangoló és kiábrándító az az érzés (ezekkel a tapasztalatokkal), amikor felteszed magadnak a kérdést: Miért kell egyáltalán bebizonyítani bármit is? Miért nem lehet csak úgy szimplán élvezni, hogy ott van melletted Ő? Erre a kérdésre csak akkor lehet válaszolni, ha széles a látóköröd, és tudod, hogy mit akarsz, mert felmérted a határaidat, a lehetőségeidet, és egész egyszerűen össze tudsz rakni magadnak egy boldogságképet, mer van viszonyítási alapod.

 Nekem nagyon sokáig nem volt ilyen. Mostmár van.

Emberek vagyunk, és emberi módon hülyeségeket csinálunk. Ha boldogok vagyunk, szeretünk problémákat generálni, ha nem vagyunk boldogok, akkor pedig az idők végezetéig tudunk ezen agonizálni. Még akkor is, ha karnyújtásnyira van a megoldás.

 A boldogság karmikus dolog, aki boldogságra született, az boldog is lesz, mert magához vonzza. Én boldogásgra születtem, mert tudom, hogy igazán szeretni a világ legfantasztikusabb érzése. És az egyik legfontosabb életcélom, hogy szeressek, és boldoggá tegyek valakit, aki pontosan ugyanígy érez.

 Érzem, és tudom, hogy így lesz.

 Nem most és nem két hét múlva, de a jó dolgokra mindig érdemes várni. :)))

 Egy-két emberkéről tudtam, hogy jön, de azért értek meglepetések rendesen. Annak ellenére, hogy nem tudtam mindenkivel hosszasan beszélgetni, és kicsit jobban megismerni. Felköszöntöttük a két lurkót is (Captain és Igu), akik most töltötték be a 18-at, megismertem Cube-ot, 979-et, ott volt még Redblek és Vetkőzős fiú is, SVityó és CB, több olvasó is, és persze a Kyle-szekció is jelenlétét tette Miranda, Greg és Aaron és még jópár kedves pajtás személyében. (Na tuti kihagytam pár embert, de nem is tudtam mindenkit elhelyezni a fejemben)

 Sok sok alkohol után arra döbbentem rá, hogy a jelenlegi problémáimról panaszkodom egy-két barátomnak, és ez eléggé aggasztott, így megpróbáltam a lehető leghamarabb elzárni ezeket a dolgokat egy kis dobozba, és felhőtlenül szórakozni. Ami lássuk be, azért sikerült is.

 Hogy ilyen nagy társaság összejött, szerintem oltári nagy dolog (már legalábbis nekem), és mindenkit egyesével agyonölelgetnék, ha tehetném. :)))

 Éjfélre átértünk Alteregoba, ahová – bár a csapat nagy része lefaragódott – még mindig meglepően szokan megtünk tovább. Itt is valami olyasmire számítottam, hogy kb. 5-en maradunk. :))

 A show nem volt rossz, de jobban szeretem azokat az estéket, amikor a "Jóképűek" is jelen vannak, mert azok a számok látványosabbak mindig. Viszont a Bag It Up-ot sikerült megint nagyon végigtombolnom. 

 Még a show előtt beszélgettem Dömperrel egy pár szót, és valahogy szóba került, hogy 2 éves a blogom. Aztán valahonnan meghallotta, hogy Szex és Nyunyók, amin jót mosolygott, de nem gondoltam, ennek következménye lehet. :) Leesett az állam, amikor a show előtti 10 percesében megemlítette, hogy 2 éves lettem. :))) De azt már nem vállaltam, hogy ekkora fórum előtt reklámozzam is magam, pedig a lehetőség adott volt. :))))

 A zene extragáz volt – sajnos – pedig nagyon reménykedtem, hogy ezen a pénteken retroparty lesz, de azért minden nem jöhet össze. :) Ettől függetlenül sikerült remek hangulatban beszélgetnem és táncolnom is kicsit. Aztán jött egy érdekes pont, amikor emlékszem arra, hogy beszélek, de fogalmam sincs, hogy miről, viszont azt érzem, hogy annak, amit mondok semmi értelme. Baaah!

 A buli végefelé, amikor már csak "kicsik" bírták igazán, (I mean: Captain, Igu, Cube) sikerült szóbaelegyednem azzal a fiúval, akit most itten elnevezek ZK-nak.:) Még egy korábbi brutkón találkoztunk először, akkor is váltottunk pár szót, de még úgy rendesen beszélgetni nem tudtunnk. Aztán együtt mentünk a Ferenc körútig hazafelé, és egyfolytában dumáltunk dumáltam. :)) No mindegy, ezt csak azért írtam le, mert nagyon szimpatikus fiú ő, ráadásul megtudtam, hogy Nick is ismeri, mert facebook-on ott van az ismerősei között, szóval remélem lesz még lehetőség többet találkozni vele, mert egy pozitív figura ő nagyon. :)) 

 Hazafelé már teljesen elszállt az esti pörgős-fantasztikus hangulatom, és valahogy nyomasztónak éreztem mindent. Megpróbáltam nem gondolni semmire, és csak hazamenni.

 Ahogy egy How I Met Your Mother rész is erről szól: Soha ne csinálj semmit hajnali 2 után, csak menj aludni. Ezt bizony meg kell fogadni. :))

 Egyébként összességében a party 10/10 pontos volt, úgy egyébként meg nem vagyok egészen normális. De ki az?… 

 2007. július 20-án írtam az első bejegyzésemet, ami olyan nagyon távolinak tűnik már, hogy ihaj. Azóta rengeteg minden megváltozott, szinte az egész életem, a körülöttem lévő emberek, a régi barátaimmal való kapcsolataim is.

 Mára egy egészen más Kyle vagyok, mint a 2007-es 1.0-ás kiadáskor. :)

Egy-két érdekesség:

- a blognak két ruhája volt eddig összesen, az első egy freeblog sablon volt (a zöld citromos) :)

- a második témát már kizárólag nekem tervezte Z, és Jake segítségével lett belőle blog.

- a harmadik (vadiúj) változat korszakváltást is tükröz majd, hiszen nem csak a kinézet változik. (és most nem a tartalomról beszélek. :)

- A Szex és Nyunyók bejegyzéseket a statisztikák szerint mostmár átlagosan négyszer többen olvassák, mint bármi mást a blogon

- Ezzel szemben a filmkritikáim a legnépszerűtlenebbek. :)

- Soha nem voltam még igazi blogtalálkozón, de mostmár nagyon szeretnék találkozni a többi bloggerrel is.

- Igazából rengeteget köszönhetek ennek a blognak, mert megismerhettem SVityót, és általa még rengeteg más bloggert/blogot is.

- Szintén köszönet az egykori queerblog-nak, mert ott lettem először belinkelve, és ez volt az első hely, ahonnan rámbukkanhatott más is. :)

- A mai napig minden héten Steven Strait képei és a férfi harisnyás post miatt kattintanak rám a legtöbben, akik valamilyen keresőben próbálkoznak. :)

Egy dolog maradt hátra…

 A coming out nem egyszerű dolog, de ha az ember túlesik az első igazin, akkor egyre könnyebb lesz. Charlotte volt az első ember az életemben, akinek bevallottam, hogy meleg vagyok, és utána szinte rohamosan nőtt azoknak a száma, akik megtudták. Természetesen zömében régi barátok, akik nagyobb százalékban ma is azok, ill. anyukám is. 1 éve voltunk együtt Z-vel, amikor elmondtam neki, de nem egészen magamtól, hanem kiszedte belőlem. Nyugodtabb vagyok, hogy legalább ő mindig tudja, hogy hol vagyok, ha bármi baj érne, és nem kell valami hülyeséget mondanom.

 Apukám viszont nem tudja a mai napig, hogy mi a helyzet velem. Ez már egy nehezebb ügy. Azt hiszem egy meleg fiúnak talán az apukája előtt a legnehezebb ez, hiszen - nagyobb százalékban - egy középkorú hetero férfiról beszélünk, aki valószínűleg élete során nem, vagy nagyon minimálisan találkozott a melegséggel, és többnyire csak a szokásos média-sztereotípiák alapján vannak a fejében képek "rólunk", tehát minden "buzi" női ruhákba öltözik, megrontja a gyerekeket, és vibrátort lengetve provokálja a népet. 

 Nehéz, nagyon nehéz lenne neki elmondanom, mert egy hihetetlen hosszú beszélgetés lenne, amiben nem csak azt kellene bevallanom, hogy meleg vagyok, hanem azt is meg kell vele értetnem, hogy ugyanolyan normális ember vagyok, mint bárki más. Ennek ellenére közel sem biztos, hogy egy szem fia továbbörökíti majd a családod. 

 Azt mondják, hogy egy anya mindig megérzi ezt, de hogy van ez az apákkal? Az nyilván gyanús neki, hogy nincs barátnőm évek óta, de valahogy sikerül mindig elkergetni a furcsa gondolatait, hiszen több lánnyal ápolok elég szoros barátságot. Lehet, hogy azt gondolja, hogy egy Casanova vagyok. :) Hehe.

 Egy feminimebb fiúnál (és direkt nem a nyunyó szót haszáltam) ez még sokkal nehezebb szerintem, mert rengeteg múlik az attitűdön. Nem egy olyan meleg ismerősöm van, akiről soha nem gondolnám, hogy meleg, és nem csak azért mert nincs semmilyen külső jele, hanem azért sem, mert életvitelük, gondolkodásuk alapvetően teljesen "heteros" – ez most olyan hülyén hangzott, de ennél jobban nem tudtam megfogalmazni. :) Egyszer hallottam egy olyan kifejezést, ami nagyon tetszett, hogy az ilyen típusú fiúk olyan heterok, akik a fiúkat szeretik. :) Szerintem ez egy elég jó hasonlat, és tényleg! Az ő esetükben azt hiszem sokkal kisebb a kockázata annak, hogy apuka kérdéseket tegyen fel magában. Maximum szóba kerülhet, hogy miért nincs fix barátnő, de sokan fel tudnak mutatni alibiből valakit, tehát ez is kiküszöbölhető.

De mi van azokkal, akik nem ilyenek? Itt vagyok például én, bár nem vagyok szélsőséges eset, de nem hiszem el, hogy apukám fejében sosem fordult meg ez a dolog. Ha viszont megfordult, akkor vajon mit gondolhat? Hogyan éli ezt meg, és vajon fel merné hozni ezt a témát bármikor előttem? 

 Sok szülő fél az igazságtól és inkább a bizonytalanságot, és a "reményt" választják, belekapaszkodnak apró információkba, amik tartják bennük a lelket, hogy a gyerek mégsem lett buzi… És akkor ez egy  megoldás? Mosolygunk és élünk boldogan, de ne tudjanak semmit inkább?

Persze nem várom, hogy édesapám elém álljon és megkérdezze, hogy meleg vagyok-e, mert valószínűleg azt válaszolnám csuklóból, hogy nem.  Természetesen nekem is nagyon nehezemre esne bevallani ezt neki. Furcsa érzés, nagyon.

 Nem szégyellem, hogy meleg vagyok, de előtte szégyellem, hogy nem lehetek az a fia, aki majd unokákat csinál neki, és lesz egy kedves felesége, akit megtáncoltathat az esküvőmön, és menyének szólíthat… 

Nagyon igazságtalan helyzet ez. De itt jön megint elő az alapvető és egészséges önzőség, és saját boldogságunk prioritása. Nem olyan életet szeretnék, ami neki tetszik, hanem olyat, ami nekem. 

Tudom, hogy ez minden családban máshogy van, illetve rengeteg alternatíva van erre az apa-fia problémára, így csak a enyémet tudtam felvázolni. De számomra szürreálisnak tűnik egy olyan kép, hogy a párommal családi vacsorázunk négyesben, vagy elmegyünk együtt kirándulni, sőt teszem azt Karácsonykor az egész családom előtt felvállalhatom az életemet.

Néha nagyon fárasztó ezekre a sablonkérdésekre válaszolni, még akkor is, ha betanult válaszaim vannak rá.

A múlthéten megnéztem a Philadephia c. klasszikust, amit még nem láttam sosem. Azon a jeleneten hatódtam meg a legjobban belül, amikor Andy a családja témogatását kéri a per előtt. Ott ülnek mindannyian a nappaliban, és egy emberként mellette állnak. A testvérei, a szülei, sógorai, mindenki.

Őszintén és komolyan érdekel, hogyan vélekedtek a témáról. Van-e olyan, aki már coming outolt apukája előtt? Milyen reakciók voltak? Vagy ha nem, akkor mi az, ami visszatartja, és tervezi-e a jövőben?